25. rész

Mint minden pénteken, most is itt vagyok, bár kicsit már késő van, emiatt bocsánat, ha nem lenne öcsém... mindegy, remélem tetszeni fog nektek ez a rész is, a hozzáfűznivalóm: nem tudom. De komolyan, nincsenek különösebb érzéseim e bejegyzés kapcsán, a lényeg, hogy a következő valószínűleg igen, arról fog szólni. Csak győzzétek kivárni, haha.:D 
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Csendben lépkedtem Harry mellett, a földet bámulva, azon gondolkodva, hogy vajon miért mentem bele ebbe, egy kavicsos úton sétáltunk, körülöttünk sárguló fák és bokrok levelei lengedeztek a gyenge szélben, néhány őszi virágnak színes szirma még előbukkant a rendezettre nyírt fűben, de amúgy már a természet és készült nyugovóra térni télére. Sokan úgy emlegetik az őszt, mint az elmúlás időszaka, és részben igazuk is van, hisz egy emlékekkel teli évet zárunk le vele, de alig néhányan gondolnak ilyenkor arra, hogy minden vég egy új kezdet valami jobbhoz, valami gazdagabbhoz.

Láttam a hotelt, ami mellett elsétáltunk, azt hiszem az lesz az, ahol megszállunk, ha nem tervezi úgy, hogy valamikor este hazavisz, nem volt olyan nagy, de annál flancosabb, talán azért nem volt sok vendégük, mert eldugták ide az erdőbe az épületet és mert drága is lehetett. Nem tudom, nem akartam, hogy feleslegesen kidobjon egy csomó pénzt az ablakon miattam, én teljesen jól elvagyok olcsóbb helyeken, vagy akár a lakásán is. 

Éreztem, ahogy közelebb lép hozzám mentében, tempóját az enyémhez igazította, kellemetlenül összébb húztam magam, az alkaromon pihenő dzsekimmel, mint valami pajzzsal, próbáltam takarni és védeni magam, bár azt se tudtam mi elől. Szemem sarkából láttam, hogy távolabbi keze a nadrágja zsebébe van dugva lazán, míg másik szabadon lógott mellette, köztünk, maga elé bámult magabiztosan, biztos, hogy észrevette, hogy figyelem. Ez hamar ki is derült, mert felém fordult, mire én lehajtottam a fejemet, most rajtam volt a sor, hogy kibírjam pirulás nélkül tekintetét, olyan kínosak voltak ezek a helyzetek. Mind a ketten ugyanazt akartuk, vagyis többnyire, neki gondolom voltak kéjenc ötletei is, de a lényeg ugyanaz volt, egymáshoz érni, de egyikünk se mert mozdulni a vágy érdekében. Én féltem, hogy túl kiszolgáltatottnak tűnnék, ő pedig nem akarta, hogy rosszul reagáljak.  
- Kipróbálhatok valamit? - kérdezte hirtelen, megtörve a falevelek susogásának kellemes harmóniáját, mire lassan és óvatosan felnéztem rá, kedves mosoly ült telt ajkain, de nem volt igazi a gödröcskék nélkül. Kíváncsian felvontam szemöldökömet, jelezve, hogy ez a sejtelmesség nem épp bizalomgerjesztő, de nem csinált semmit, csak még mindig engem nézett és várt a beleegyezésemre, amit meg is kapott, tehetetlenül aprót bólintottam. 
Arca nem változott, ezért először nem tudtam mire kéne számítanom, de aztán szinte áramütésként ért, mikor keze az enyémhez ért gyengéden, kézfejem belső részén párszor végigsimított, majd ujjammal játszadozva, végül gyengéden összefonta őket. Zavartan félre pillantottam, tekintetem automatikusan vándorolt le közénk, tetszett, ahogy tenyere az enyémhez simult, bőre forró volt és puha, elkapott az érzés, hogy az arcomhoz akarom emelni és végigcsókolni az ujjbegyeit, amitől még jobban elpirultam. Harry vigyora nagyobb lett, visszafordulva a rendes irányba, újra sétálni kezdtünk a számomra ismeretlen célpont felé, de már jobban tetszett az út, volt egy támaszpontom, amibe kapaszkodhattam. 
- Majd, ha szólok, hunyd le a szemed! - utasította, mire megértve a parancsot, biccentettem, egyre izgatottabban, lépéseim hosszát és számát próbálva megnövelni. Már láttam az ösvény végét, ami addig eltakarta előlem a hotel környékét, még mindig nem volt tippem hova megyünk és, hogy mit fog mutatni, mit fogunk csinálni. - Most - suttogta a fülembe közel hajolva, mire kirázott a hideg és rögtön becsuktam a szemem, akkor ezért fogta meg a kezem, hogy el tudjon vezetni a titokzatos helyre. Kicsit húzni kezdett, mire követtem, de csupa feketeséget látva az ember nem mozog olyan magabiztosan, csalni viszont nem akartam, inkább estem volna fejre, mint hogy elrontsam Harry meglepetését. - Nem tudom, mit mondjak, valójában nem sok embert vittem még randira... Szóval, esetleg, ha nem tetszik, vagy túlzásnak találod, akkor visszamehetünk a hotelba vagy akár haza is vihetlek és... nem tudom. - beszélt közbe, hogy oldja szerintem saját feszültségét, muszáj volt mosolyognom, aranyos volt és szokatlan, talán kétségbeesett, hogy meggondolom magam valami miatt. A második nem tudom után megállított, tehetetlennek éreztem magam, hisz nem szólt, hogy nyissam ki a szemem, ezért inkább nem is tettem, vártam valamiféle jelre. Hirtelen megéreztem ajkát az enyémhez nyomódni, először meglepődtem, de aztán szabad kezemet az arcára simítottam, félig beletúrva göndör tincseibe a fülénél, ugyanazok az érzések játszódtak le bennem, mint minden alkalommal, de talán akkor intenzívebbek voltak. Mintha minden sejtemben tűzijátékoztak volna, apró pici bizsergések, amik pár pillanatig ott voltak, majd valahol máshol kezdték előröl. 
Mikor nyelvével végigsúrolt a felső ajkamon, egy halk sóhajt eresztettem el, nem szórakoztam vele, rögtön átengedtem, ez a csók talán az eddigi legjobb volt, még a legelső se járt ennyi érzelemmel, nem feszített akkor a mellkasom és a térdem sem remegett. Talán azért, mert akkor még csak egy idegesítő, piócára hasonlító fiúként tekintettem rá, aki nem képes békén hagyni...
- Na? - motyogta ezt a rövid, egyszerű noszogató szót a számba, mire nagy nehezen elváltam tőle, nagyokat pislogva próbáltam visszahozni magamat a jelenbe. Egyik sokk után jött a másik, nem hittem volna, hogy még jobban le tudok döbbenni, de amikor megláttam az elém táruló látványt, az állam szinte a földet súrolta, mint a rajzfilmekben. 
Gondolom, valahol a hotel hátsó kertjében lehettünk, félig megkopaszodó fák vettek minket körül az egyik oldalról, míg a másikról talán a Rivelin folyó, annyira nem voltam jó a város földrajzában, de nem is ez volt a fontos, hisz ez csak a háttér volt az egészhez. Egy fehér abroszos asztal állt előttem megterítve egy baldachin szerű emelvény alatt, aminek négy oszlopán muszlin anyagú szalagok voltak körbetekerve, hangulatégőkkel, amik fel voltak kapcsolva, de a napfény miatt értelműket vesztették. Ilyet még csak filmekben láttam, sőt, lehet, hogy ott sem, a szívem már nem tudta eldönteni, hogy kiugorjon-e a helyéről, vagy megszűnjön-e dobogni.
- Ezt hogy...? - nyögtem hitetlenül, alig jött ki hang a torkomon, mintha a látottak elvették volna a hangszálamat, teljesen lebénultam, csak azt érzékeltem, ahogy ujjai erősebben szorítják a kezem.
- Hát, tudod, vannak kapcsolataim erre felé és a hotelban is ismernek... - kezdett magyarázkodni, sejthettem volna, hogy erről van szó, őt mindenhol ismerik, fürödhet a jó oldalában, de másrészről meg is ihatja a levét. Még mindig idegesnek tűnt, ahogy összevonta szemöldökét, apró kis ránc jelent meg köztük az aggódás miatt, félt, hogy mit fogok reagálni, de szerintem már rá lehetett jönni, hogy pozitívan sokkolódtam le. 
- Olyan gyönyörű - motyogtam szinte csak magamnak, de Harry is meghallotta, hisz ott állt mellettem elképzelhetetlenül közel, szemem sarkából láttam, ahogy arca fokozatosan simul ki, végre megnyugodhatott, hogy csakis jót tett. 
Udvarias énjét persze nem hagyta el, a halántékomra nyomott egy csókot, majd az egyik székhez lépve kihúzta, mosolyogva, türelmesen várta, míg zavartan leülök. 
Abszurdumnak találtam az egészet, nem lepődtem volna meg, ha valamelyik pillanatban egyszer csak felkelek ebből a szép álomból, de nem úgy tűnt, hogy fel fogok. Van, hogy az élet jobb és csodálatosabb hely, mint az álmaink, fantáziáink, és erre akkor, ott ülve a mesébe illő asztalnál jöttem rá. Pozitív csalódások, egyre több ér mostanában, csak nehogy utána pofára kelljen esnem, vagy ha mégis, legalább ne magasról.
- Mivel nem tudtam, hogy mit szeretsz, olyat kértem, amit szerintem mindenki megeszik - közölte, hangja magasabban csengett, mint általában, biztos, hogy izgatott volt még, az is lehet, hogy nem ez az egyetlen program, amit szervezett. Kíváncsian figyeltem, miközben az asztal közepére nyúlt és egy egyszerű mozdulattal lekapta az ezüstösen csillogó fedőt a tálról, még ebbe a mozdulatba is tudott tenni valamit, ami miatt melegem lett. Mikor megláttam a "vacsoránkat", ami amúgy inkább volt késői ebéd, lehajtottam a fejemet és próbáltam visszafojtani a nevetésemet, de a rázkódó vállam elárult, nem bírtam tovább bent tartani, hangosan felkuncogtam. - Mi az? - értetlenkedett, felsandítva láttam, hogy szemei ijedten és érdeklődve keresik a tekintetemet, el tudtam képzelni hány fajta gondolat futhatott végig az agyán.
- Nem szeretem a spagettit - haraptam be alsó ajkamat, tényleg sajnálni kezdtem, amennyit próbálkozott és én elrontottam az étkezési szokásaimmal. Arca egyetlen érzelmet tükrözött, afféle "Ez most egy rossz vicc, ugye?", kezeit letéve a tányérja mellé, lassan pislogni kezdett, már megbántam, hogy elárultam, inkább tömtem volna magamba az egészet nem koncentrálva az ízére. - Sajnálom...
- Komolyan mondom, ahhoz, hogy neked a kedvedre tegyenek, külön diploma kell - motyogta maga elé, zavartan lesütöttem a szemeimet, ilyen finnyás és nehéz alak lennék?
A szempilláim mögül bámultam inkább, ahogy magának szed egy kicsit a tálról, nem zavart, ha éhes egyen csak nyugodtan, legalább több pillanatom marad, mikor figyelhetem anélkül, hogy észrevenné idegesítő kék tekintetemet rajta függeni. Elgondolkodtam az úton, ami idáig elvezetett minket, a néhai kátyúkon, miket lassacskán vagy betömtünk, vagy próbáljuk nem észrevenni, de ezekkel párhuzamosan voltak olyan szakaszok is, amikor 160-nal repesztettünk az újonnan épített autópályán, tulajdonképpen miért is hasonlítom magunkat kocsikhoz?
Bevallom, kicsit kínosnak éreztem saját magamat, hogy csak ott ülök az asztalra könyökölve, én hülye elrontottam, amit tervezett meglepetésként, csakis nekem sikerül az ilyesmi, persze ironikusan. Ha valaki mással jött volna, biztos, hogy nevetgéltek volna egymás evési szokásain és kipróbálták volna a híres-neves filmes spagetti jelenetet, mikor végül csókban kötnek ki, de velem ez nem fog sikerülni.
- Remélem terveztél valami mást is, amit elronthatok - motyogtam elhúzva a számat, mire felpillantott rám a tényárjából, meglepődtem kissé, mikor hirtelen óriási vigyor terült el az arcán, nem akartam tudni mi járhat a fejében. Zavartan piszkálgatni kezdtem a középen álló kis vázában pihenő virágot, aminek szirmai hosszúkásak és sárgák voltak, hasonló színe volt a fák tetején öregedő faleveleknek, túl sok célzó gesztust tett, mióta idejöttünk, szerintem félnem kellett volna.
- Nem rontottál el semmit sem, csak gondoltam megeszem, ha már feleslegesen megcsinálták - nevetett fel röviden, villájára csavart még egy adag tésztát és a szájához emelve bekapta, szólni akartam, hogy az alsó ajkán maradt egy kicsi, de ő is észrevette, ezért egy számára észrevehetetlen mozdulattal lenyalta és úgy tett, mintha semmi sem történt volna. De közben én szinte elaléltam a mozdulattól, ami amúgy berögzült Harrynek, sokszor láttam már játszadozni az ajkaival, két ujja közé vette őket vagy csak harapdálta, nem tudhatta, hogy ezzel milyen érzéseket szabadított fel bennem. Valójában én sem értettem magamat, hisz semmi olyan nem volt benne, mégis mondhatni beindított, ha ezt úgy hívják, amit én tapasztaltam.
Életemben először képzeltem el, hogy milyen lenne már a hotelszobánkban lenni és tetszett is a kép, nem tudtam eldönteni, hogy essek inkább zavarba a fantáziámra vagy nézzek rá sürgetően, valahol a középutat kellett volna megtalálnom. Végül amellett döntöttem, hogy látszólag türelmesen ülök előtte és felesleges dolgokról kérdezgetem, amik annyira nem fontos tények, mégis elegek ahhoz, hogy egy ember személyiségét jobban megismerjük. Ha nem is úgy sikerült a kajálós része az "esténknek", ahogy alapból tervezte, mégis egészen jó volt, legalább megtudtam, hogy a kedvenc színe a fekete és szeret kondizni járni, mintha ezeket eddig nem sejtettem volna. Mindegy.

***

- Ó, Mr. Styles! Remélem tetszett Önöknek a hátsó kert és az asztal, esetleg igényelnek segítséget a szoba megtalálásához? - fontoskodott egy csinos ruhájú lány a hotel recepcióján, én inkább megbújtam Harry háta mögött és érdekesen méregettem az embereket, a falakat díszítő aranykeretes festményeket és furcsa, bordó kanapékat a hallban, egyértelműen nem az én komfortzónám. Ujjaink nem voltak összefonva, mint az oda vezető úton, nem is kérdezte, hogy szabadna-e, szerintem már kiismert annyira, hogy tudja magától a választ. Bár kivételesen, talán ott megengedtem volna, hogy fogja a kezemet, hisz nem ismert minket senki sem, kevesen is voltak és nem érdekelne pár lenéző tekintet, az érzés, ahogy összesimul a tenyerünk, bármit elfelejtet velem. 

- Köszönöm, nem - válaszolta védőfalam, kinek mélyebbnek tűnt a hangja, mint mikor csak kettesben voltunk, meglepett a tény, hogy ennyire ismerik már itt, talán ide csalta el mindenki fejét? Ebben a gondolatomban az is erősített, hogy amikor Harry elindult a lépcső irányába, én még ránéztem a késői húszas éveiben járó lányra, ki ugyancsak felém pillantott sajnálkozva és egy "Sok sikert!" üzenettel a szemeiben, összezavarodtam. 

Gyorsan utána siettem, mert egyedül nem találtam volna meg a szobánkat, még csak azt se tudtam, hogy hányadik emeleten van, még mindig nem értettem miért maradunk itt, simán haza vezethetett volna, alig másfél óra innen Doncaster. Mivel nem volt poggyászunk, csak magunk mellett lógó karokkal sétáltunk, csoszogáshoz hasonló járásom visszhangzott a folyosó falairól, kíváncsian forgolódtam, hogy megnézzem magamnak milyen egy puccos hotel. Elmaradhatatlan, egyszerű díszítések, mégis látszott rajtuk, hogy nem voltak olcsóak és komoly lakberendező tervezhette őket, friss virágok illatoztak a részletesen festett vázákban, a bordó padlószőnyegen se láttam semmi fajta makulátlanságot. 

A 11-es szobaszámú ajtó előtt hirtelen megtorpant és felemelve kezét, bedugta a kis kártyát a zárba, majd egy határozott mozdulattal lehúzva, kinyílt, még felém fordulva egyszer féloldalasan elmosolyodott és maga elé engedett. Mint mindig, az udvariassága zavarba ejtett, alig mertem belépni, mintha az oroszlán ketrecébe készültek volna belökni, hasonló félelmeim is voltak. 

Próbáltam volna körülnézni, hogy milyen a belső tér, vagyis tulajdonképpen a szoba, szokásosnak tűnt, egy szekrénysor, két éjjeliszekrény a hatalmas franciaágy két oldalán, meg persze egy erkély, de nem tudtam részletesen felmérni a terepet, mivel amint a zár kattant, jelezve, hogy újra zárva tartja a titkokat, egy test simult teljesen a hátamhoz. Ijedten felsóhajtottam, de rögtön le is nyugodtam többnyire, óvatosan görbült felfelé a szám, ahogy megéreztem tenyereit a derekamon, ujjai közelebb húztak magához, miközben ajkaival készült felfedezni egy kinézett vonalat a nyakamon, valahol a fülem és kulcscsontom között. Halk hangokat adtam ki magamból, mikor minden második puszinál meg is szívta a bőrömet, tudtam mire megy ki a játék, egyre jobban kezdett fejbe csapni a tény, de egyáltalán nem akartam belegondolni. Keze lassan előrébb csúszott a hasamra, csupán az érzésekből kitaláltam mire készül, míg egyikkel a felsőm alját fogta meg, másikkal kicsit lejjebb vándorolt, a nadrágom gombja felé, szemeim rögtön kipattantak, gyorsan kellett agyalnom, hogy mivel szakítsam félbe. 

- Kinézhetek az erkélyre? - kérdeztem eléggé magas, kétségbeesett hangon, mire köhögtem párat, hogy visszanyerjem eredeti hangszínem, nem mintha nem tetszett volna, amit csinált, csak nekem szükségem van még egy kis időre. Az volt a baj, hogy nem foghatom állandóan erre a dolgot, egyszer muszáj lesz szembenéznem saját magammal és eldöntenem mit érzek, vagyis legalább pofon kéne vágnom magam, hogy vegyek egy kis bátorságot és emberesedjek meg. 

- Persze - suttogta a fülembe, nem hallottam csalódottságot, arca sem tükrözte, hogy megbántottam volna, amiért leállítottam egy látszólag ártatlan indokkal, egy igen hosszú levegőtömeg hagyta el a tüdőmet megkönnyebbülésemben. 

A közelgő tél révén már hamarabb sötétedett, mint általában, a város fényei egymás után kapcsolódtak fel készülve arra, hogy egy éjszakán át biztosítsanak biztonságot az elveszetteknek, a levegő is hűvös volt, összefonva magam előtt a karomat, a rácsig lépkedtem és fellépve az aljára, kíváncsian nézelődtem. Harry jött utánam, de nem ért hozzám újra, csak mellém állt és velem együtt bámult a semmibe, úgy tűnt nekem, hogy esze nem is itt jár a közelben, hanem valahol messze. 

Én azon agyaltam, hogy milyen érdekesen van kialakítva a hotel, mert előtte húzódott végig a folyó, körülötte zöld övezet, magas fák és csak azután, szemben volt a város. Mint egy elkülönített kis rejtélyes hely, amit csak azok találnak meg a zöld falevelek takarásában, akik keresik is, még ha nem is az én világom volt, azért tetszett. 

Meglepődtem, mikor megéreztem karját körém fonódni, különösen ragaszkodónak tűnt, észrevettem, hogy nagyon hajt a testiségre, hirtelen megfordított és a hátamat a rácsnak nyomva, közel hajolt hozzám. Arcán folyamatosan ott függött az a pajkos vigyor, ami normális helyzetben tetszett is volna, de így csak megijesztett, látszólag már ott tartott, hogy bármi is áll az útjába, beteljesíti a tervét. Combom alá nyúlva felkapott, mire egy apró sikoly hagyta el a számat, mert azt hittem hátra dőlök és kiesek az erkélyről, kezeimet nyaka köré fonva tartottam magam viszonylag biztonságban, kérdőn néztem rá, hogy ezzel mi szándéka volt. Nem szólt semmit sem, csak hátrálni kezdett, velem a karjai közt, ahogy visszaléptünk a szobába, megcsapott a melegebb levegő, lábával belökte az üvegajtót, homlokom az övéhez dőlt, miközben tett még pár hosszú lépést, majd már csak azt éreztem, ahogy a matrac a hátamhoz simul. 

Belesüppedt a fejem a párnába, nem váltam el tőle, csak bámultam rá, amíg felhúzta a térdeimet és behasalt két lábam közé, vállam fölött támaszkodva, lehajolt és beharapta alsó ajkamat. Fogai közé véve, kicsit meghúzogatta, majd elengedte és kihasználva, hogy elnyílt a döbbenettől a szám, nyelvét átdugta és felfedezte az egészet, igyekeztem tartani vele a tempót, de kicsit még mindig meg voltam hökkenve. 

Mikor elhajolt, egyik keze ujjait vándorútra indította, végig az oldalamon, majd kicsit belemarkolt a derekamba és végül feljebb húzva a felsőmet, végigsimított a kilátszódó alsónadrágom vonalán, félve felsóhajtottam. 

- Harry... - motyogtam elhúzva a számat, már nyúlni akartam, hogy csuklóját megfogva, ellökjem onnan, de nem hagyta, ő volt a gyorsabb és figyelmesebb, lefogott. Rémülten pislogtam tekintetét keresve, de nem nézett rám, lefelé bámult és tovább folytatta, amit elkezdett, a szívem kihagyott pár ütemet, mikor hosszú ujjai egy pillanat alatt kigombolták a nadrágomat. - Harry, ne! 

- Kérlek - végre felém emelte az arcát, szinte könyörögve bámult rám és mintha szenvedett volna valami láthatatlan vágytól is, de ez attól még nem lágyított meg, sok bizalmat veszítettem amiatt, hogy leszorította a csuklómat.

- Nem! - közöltem újra magabiztosan a félelemtől, mire hirtelen elengedett és lemászva rólam, az ágy másik felére dobta magát és tehetetlenül felnyögött a hajába túrva, miközben én csak a plafont bámultam a félhomályban. 

Rájöttem, hogy már megint csak elrontottam, amit szeretett volna nekem csinálni, még akkor is, ha tudtam mi járt a fejében, nem lehetek ennyire gyerekes. Ő csak jót akart volna okozni, valami szép emléket hagyni maga után, de én megcáfoltam és már másodszorra vagy talán harmadszorra lekoptattam, mikor ezzel a témával próbálkozott, úgy éreztem magam, mint egy ünneprontó. 

Gyerünk, Louis, szedd össze magad és engedd neki, hogy azt tegye veled, amit akar. Csak nézz rá, te is tudod, hogy azok az ajkak, ujjak és még ki tudja hány fajta testrésze képes lenne megmutatni neked a Mennyországot. 

Vettem egy mély levegőt, amit aztán lassan, akadozva kifújtam, tüdőmet ezzel megtisztítva, gondoltam ezzel az eszemet is megtisztítom a rossz gondolatoktól, talán összezavarom majd a gyors vélemény változásommal, de neki úgy is csak az a fontos, hogy megtegyük, nem igaz? 

Óvatosan oldalra fordultam, de ő is hasonló pózban feküdt mellettem, ezért csak a tarkóját láttam és a göndör tincseit, amik a gravitáció miatt a párnára hulltak, karomat felemelve, nehézkesen átöleltem a mellkasát és széles hátába dörgöltem az arcomat, a felsőjének illata valamennyi biztatást adott arra, hogy ő Harry, a fiú, aki biztos, hogy csak jól tudna bánni velem. 

- Sajnálom - dünnyögtem halkan, nem is tudom hányszor kértem már bocsánatot tőle azon a napon, először talán azt sejtette, azt sajnálom, hogy nem ma történik meg, de csalódást kellett neki okoznom, hisz volt folytatása a mondandómnak. - Kezdhetjük előröl?