23. rész

Sziasztok!:) Itt vagyok, mint minden pénteken, vagyis többnyire minden hétvége elején, annyi hozzáfűznivalóm van, hogy ez a rész az eddigi legunalmasabb, konkrétan semmi sem történik benne, csupán kellett egy átvezetés a következőhöz, ami esküszöm, már izgalmas lesz!
Köszönök mindent, életemben először azt is megkaptam, hogy példakép vagyok, amit annyira nem értek, hisz semmit sem tettem érte, de köszönöm, nincs is ennél jobb érzés a világon!
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Harry, haza tudok menni magamtól is - ingattam a fejemet, miközben összébb húztam magamon a dzsekimet, mivel már kint álltunk a háza előtt. Sötétedett, az ég egyre mélyebb kék árnyalatokat vett fel magára, amitől az árnyékba borult fekete felhők egyre jobban beleolvadtak, az idő párhuzamban hűlt le, pedig csak szeptember volt. Bár Angliában egyik évszakban sem lehet jobbra számítani, többnyire el van borulva vagy esik és amikor havonta egyszer kisüt a nap, mindenki ünnepel. Ezért sem értettem Harry hogy vagy hol tett szerre barna bőrére, de lehet, hogy csak én voltam túl fehér hozzá, ki tudja. - Nem kell mindig hurcolgatnod.
- Szívesen teszem - mosolyodott el halványan, jobb kezében a kocsikulcsot forgatta, nem mintha nem lett volna már így is elég dögös, ahogy ott állt a mesébe illő, éj fekete Range Rovere mellett, miközben félig nekidőlt, kabátját nem húzta össze, persze reklám arca sem maradhatott el. Én meg majd összeszedem valahonnan mélyről az önbizalmamat a szanaszét álló hajammal és pufók testemmel a sok réteg ruha miatt, mindegy.
- De most nem kell, maradj itthon és pihenj - fontoskodtam tovább folytatva a vitát, kezeimet összefontam a mellkasom előtt, várva, hogy mivel szól vissza újra vagy hogy miként próbál meggyőzni a maga igazáról.
Egy autó kanyarodott be az utca végén, majd lassú, zötyögő tempóban közelített felénk, Harry a járműt bámulta fejét folyamatosan elfordítva, míg én a fényes reflektor lámpa csillogását figyeltem pupillája egyik szélén, alsó ajkamba harapva kalandoztam el telt szájára és állkapcsának erős vonalára.
- Nem akarom, hogy egyedül maradj. Nem tudod hány elmebeteg sétálgat az utcákon. - közölte komolyan, meglepődtem, hisz jól esett törődése, belül vigyorogtam, mint a hülye gyerekek, de közben furcsálltam is, amit mondott.
Persze, biztos, hogy ismer olyan személyeket, ki tudja hányat, de én már 20 éve lakom itt és mégsem történt velem semmi sem, hisz akkor nem álltam volna ott előtte, sőt, ha belegondolunk, ránézésre látszik, hogy nem tudnám megvédeni magam, több indok arra, hogy ha megakarnának támadni, már megtették volna.
- Senki se fog bántani, nem is ismernek, gondolom ahhoz kéne egy indok... - húztam el a számat értetlenül, nem tudtam elképzelni, ahogy sétálok az utcán és egyszer csak hátulról leütnek vagy tudom is én, megállnak mellettem kocsival és berángatnak. Sok ember tart ettől, de nem értem miért, engem valahogy nem rémít meg, vagyis nem rég még valóban én is féltem sötétedés után kint járkálni, de valami megváltozott.
- Már láttak velem, hidd el, hogy most úgy tekintenek rád, mint valami kincsre, amire vadászni kell - arca eltorzult, ahogy ezeket kimondta, jobb keze ökölbe szorult, míg én, mintha elszégyelltem volna magam, lehajtottam a fejemet. Nem tudtam mit kéne erről gondolnom, sőt azt se, hogy mit reagáljak, miért akarnának tőlem bármit is, mert Harryvel szoktam lenni? Jó, hogy nem tűznek ki vérdíjat a fejemre. - Ne aggódj, azért vagyok, hogy megvédjelek.
Halványan elmosolyodtam, de inkább volt keserű mozdulat, mint boldog, gondolom azt hihette félelemből hajtottam le a fejemet, közelebb lépett és a kézfejemre simította ujjait, fizikailag is jelezve, hogy itt van mellettem, nem értettem ez miért olyan nagy dolog.
Eldöntöttem, hogy nem fogom firtatni, mint eddig semmit sem, majd talán kicsit később, éreztem, ahogy közelebb hajolt, majd a fülembe suttogta halkan, hogy menjünk, és akkor engedtem is neki, aprót bólintva hagytam, hogy az anyós ülés felé húzzon.

***

Másnap reggel

Vasárnap délelőtt révén nem keltem fel korán, mármint nem hatkor, hanem nyolckor, annyira nem vagyok merész, hogy délig aludjak, úgyis ott volt az egész napom arra, hogy pihenjek. Amíg más embereknek ekkor már lelkileg készítik fel magukat a hétfő ironikusan csodás érzésére, én nyugodt lélekkel feküdhettem le, mivel nem volt semmi dolgom másnap, ez az egyik plusz pont a kávézói állásban. 

Normális helyzetben szerettem ruha nélkül sétálgatni a házban, mivel többnyire egyedül voltam, de ma sajnos ez nem adatott meg nekem, mivel még két fő tartózkodott a közelemben, éppen ezért mielőtt kiléptem volna a szobámból, felkaptam magamra egy rövid ujjú felsőt és egy melegítő nadrágot, félig őszinte mosolyt erőltetve arcomra ballagtam a konyhába. 

Amúgy észrevettem, hogy a mi családunkban többnyire a konyhában szoktunk összegyűlni, nem a nappaliban, mint mások, anya a pultnak dőlve fogott kezében egy gőzölgő bögrét, míg az asztalnál ülő Willt nézte, nincs ötletem miről beszélgethettek, de nagyon elcsendesültek, mikor megláttak. Zavartan motyogtam egy "Jó reggelt!"-et és átcsusszanva közöttük, gyorsan kinyitottam a hűtőt, majd kivettem egy doboz narancslevet, felvont szemöldökkel fordultam vissza hozzájuk, ez a titokzatosság kezdett idegesíteni. 

- Miről maradtam le? - kérdeztem próbálkozva, a kezemben lévő hideg páracseppes papírdobozt piszkálgattam, azon gondolkodtam, hogy miért nem álltam meg pár pillanatra, mielőtt bejöttem volna, hátha megtudom mi a téma tárgya. Jó, persze, addig már eljutottam, hogy nagy valószínűséggel én, vagy a titokzatos fekete kocsi, ami napi szinten elhord a háztól, mondjuk anya még csak egyszer látta, de ő akkor Harryvel is találkozott. Láttam, ahogy egy mély pillantást váltottak, kezdett felmenni bennem az ideg, rájuk akartam szólni, hogy bökjék már ki mitől ennyire fagyos a hangulat, a mellkasom fájni kezdett. 

- Csak arról beszéltünk, hogy mit talált a rendőrség - vonta meg a vállát végül anya, szájához emelve a bögréjét, jelezte, hogy többet ő nem fog beszélni, másik karját a mellkasa elé fonta, tekintetem átcsúszott az asztalnál ülő nagybátyámra. Olyan volt, mint egy kihallgatás, csak én voltam a rendőr és ők a bűnözők, akik félnek a börtöntől és nem merik bevallani, amit tettek.
- Semmi nagy dolog, nyugi Louis, csupán az egyik ügyben előrébb haladtunk - pillantott rám Will valami közömbös érzéssel a szemében, de én viszont semmivel se lettem békésebb, rögtön az jutott eszembe, hogy mi van, ha Harry kilétére jöttek rá? Nem engedném, hogy elvegyék tőlem, nem, biztos, hogy drámát csinálnék. Valóban, nem érdekelt, hogy eddig miket tett és, hogy hány ember vére száradt a kezén, pedig érdekelhetett volna, mert ez nem éppen jó tett, de róla volt szó...
Bámultam rájuk, felváltva, ösztönözve, de egyikük se szólalt meg többször, még akkor sem, mikor leültünk mind hárman az asztalhoz, furcsa volt a síri csend, miközben ettünk, ahhoz szoktam, hogy hosszadalmasan kitárgyaljuk a hetünket. Most viszont csak a csap idegesítő, egyenletes csöpögésére figyeltem, unottan piszkálgattam a tányéromon lévő tojást, amit szerintem Will csinált, mert jó lett, anya még ezt is elrontotta volna.
Gondolataim akarva és akaratlanul is göndör tincsekre és csábító, smaragd zöld szemekre vándorolt, ahogy végignéznek rajtam, miközben valami megszokott, átlagos dolgot csinálok, vagy telt, rózsaszín ajkaira, ahogy elválnak és kidugva nyelvét, végig nyal rajtuk, mikor valami olyat lát, ami leköti a figyelmét. Ha nagyon próbálkoztam, eltudtam képzelni, hogy hosszú ujjait felfuttatja karomon, majd lecsúsznak az oldalamon és óvatosan benyúl a felsőm alá, kirázott a hideg és halványan elmosolyodtam. Zavartan emeltem fel a kezemet, amiben a villámat forgattam és eltakartam vele a fél arcomat, nehogy észrevegyék idióta vigyoromat, amit csupán a fantáziálásom idézett elő, vajon milyen lehetek, mikor valójában velem van?
Felkaptam tekintetemet, mikor az egyik szék lába megnyikordult a padlón, néztem Willt, míg lassú mozdulatokkal a mosogatóba tette poharát, majd összedörzsölve tenyerét kisétált a konyhából, anya hosszan nézett utána, még el is dőlt egy kicsit, hogy tovább bámulja, hogy biztosan elég messze-e kerül tőlünk, már akkor tudtam, hogy valamit mondani akar, amit csak négyszemközt tud. Számhoz emelve narancslevemet ártatlanul kortyoltam, ötletem sem volt mit akarhat, szemem sarkából láttam, ahogy izgatottan leteszi az evőeszközöket kezéből és a tányérja mellé könyökölve, rám néz.
- Mit akar tőled ez a fiú? - kérdezte hirtelen, mire majdnem magam elé köptem az üdítőmet, ami megakadt a torkomon a döbbenettől, aprókat köhögve csaptam le az üvegpoharat az asztalra, sűrűn pislogtam, míg megtöröltem a számat és anya felé fordulva úgy bámultam rá, mintha szellemet látnék.
- Milyen fiú? - tettettem az értetlent rosszat sejtve, úgy éreztem magam, mint akit lebuktattak, miközben valami törvényelleneset csinált, úgy látszik hirtelen fordult az asztal és én lettem a bűnős, ő pedig a vallató. Belegondolni se mertem, honnan tud ilyen dolgokat rólam, istenem, heti egy napot van itthon, mégis hogyan jött rá, hogy mostanában eljárok?
- Tudod, hogy kiről beszélek. Will elmondta, hogy az elmúlt héten minimum kétszer látta mindennap a ház előtt. - hadarta, a végére elvigyorodott, mint egy pletykaéhes lány, még jó, hogy nem ült át gyorsan mellém és a fülembe suttogta a "szerzett információt", amit tulajdonképpen a saját fiáról tudott meg, sose fogom megérteni ezt a nőt. Talán ezért nem is érdekelnek, ha az összes ilyen, köszönöm, inkább nem kérek belőle, megmaradok az aláztatás mellett a másságom miatt.
Nagy szemekkel magam elé bámulva megvontam a vállamat, erre semmit se tudtam volna mondani, még magam sem tudtam mi van velem és Harryvel, nagy rejtélyek egyike, az biztos. Nem ismerem az érzéseit semmi iránt sem, főleg nem irántam, nem olyan típusú ember, aki csak úgy elmondja, hogy szeret, vagy legalábbis érezni kezdett valamit, rám maradt, hogy megfejtsem. Mint egy keresztrejtvényt, minél több érdekes tényt tudsz az életről, annál több kérdésre tudsz választ adni.
- Szereted? - mondta a következő dolgot, amitől ugyancsak úgy éreztem, hogy csak döbbenten tudok pislogni, beszélni is elfelejtettem pár pillanatra, kinyitottam számat, hogy mondjak rá valamit, de aztán nem találtam a hangomat és inkább visszacsuktam, mint egy hápogó kacsa. Ez a kérdés engem is foglalkoztatott, ugyanis saját magamtól nem jöttem rá, kellett volna valami löket, valami jel arra, hogy biztosra tudjam a választ, mert abban a pillanatban csak bizonytalanul ültem ott, mint egy szerencsétlen.
- Nem... - közöltem végül szinte suttogva, rekedt hangon, de amint kiesett a számon ez az egy szó, a mellkasomat furdalni kezdte a lelkiismeret furdalás, hogy hazudtam, megköszörülve torkom, ingatni kezdtem a fejem és korrigáltam. - Nem tudom.
- Azért majd bemutathatnád - mosolyodott el egy kicsit keserűen, míg egyik előre lógó barna hajtincsét visszatűrte füle mögé, rosszul éreztem magam, hisz azért mégis az anyám, köze van az életemhez, én mégsem osztottam meg vele egy részletet sem, összepréseltem ajkaimat.
- Neked tudod, hogy szívesen... de Will... - kezdtem volna magyarázkodni, azért mégis csak megérthetné, hogy neki még nem állok készen bevallani, sőt sosem fogok készen állni, nem olyan könnyű dolog az, mint hiszi. Egyik pillanatban még teljes az életed, aztán kijelented, hogy nem vagy olyan, mint az átlagos, normális fiúk és máris minden tönkremegy, egy újabb kudarc időszakon kell átmenned. Oh, hogy nekem hány olyanom volt... már nem is számoltam, csupán úgy tartottam őket számon, hogy mennyire mélyre mentem a pofon után, ami néha fizikai, néha lelki csattanás volt.
- Egyszer neki is meg kell tudnia - láttam enyémhez hasonló világoskék szemében megcsillanni a megértés szikráját, mégis ösztönzőnek tűnt, miközben hajolt, hogy újra ellenőrizze, tényleg kettesben maradtunk-e, én hatalmas, gondterhelt sóhajt eresztettem ki a számon és félrelökve a tányéromat, az asztalra raktam a homlokomat.
Beállt a reggeli közben is ránk települt csend, lehunyva szemem csak élveztem, mert akkor jól esett, inkább volt nyugtató a furdaló gondolataim közepette, a fejemben elég nagy káosz és hangzavar volt már így is. Nem hiszem, hogy Harryvel már eljutottunk volna arra a szintre, amikor bemutatjuk egymást a családnak, valójában én sose akarok eljutni arra a szintre, vagy legalábbis kihagyni ki akartam. Miért ilyen nehéz minden? Ennek nem arról kéne szólnia, hogy csak egymással törődünk és nem foglalkozunk másokkal?
Hallottam, ahogy anya is felállt a helyéről, majd mellém sétálva megsimogatta a fejem búbját, mint kiskoromban, mikor valami rossz ért, ezzel azt próbálta sugallni, hogy ő mellettem van, meglepő, hogy az emberek mennyire más dolgokat csinálnak ugyanazt az érzelmet kifejezve. Jó, az persze meglepne, ha anya a kezemért nyúlna és összefonná az ujjainkat, és szeretem is, ha óvatosan a hajamba túr, visszahozza a régi emlékeket és érzéseket.
Figyeltem, ahogy kedvesen elmosolyodik, majd ő is kiment a konyhából, a saját dolgára indulva, engem teljesen egyedül hagyva, újra csak a csap halk, idegesítő zaja töltötte be a légkört, azon gondolkodtam, amik az előző tíz percben elhangoztak.
Már egy ideje ott ültem egy helyben magam elé bámulva, felfordulással az agyam minden zugában, a hangokat kizárva, csak arra riadtam fel, mikor az asztalon pihenő telefonom kétszer egymás után megrezzent, ezzel a csendbe elég hangosan belehasítva. Meg kellett volna lepődnöm, vagyis ha egy hónappal ezelőtt kerestek volna ennyit, akkor tuti, hogy nem értettem volna mire fel ez a hirtelen felhajtás, de akkor csak fapofával érte nyúltam és feloldva a képernyőzárat, unottan megnyitottam a kapott üzenetet. A feladót meglátva mosoly kúszott arcomra, rögtön izgatottabb lettem az egyetlen egy sorocska tartalma miatt, nem is tudom ki másra számítottam volna, csakis ő preferálja, hogy írjon nekem.
A szövegen gyorsan végigfutva, értetlenül pislogva emeltem fel a fejemet, nem mintha hülye lennék és nem tudtam volna felfogni, hogy mi áll benne, inkább az volt a baj, hogy nem tudtam mire gondolt.
"Háromra ott vagyok érted, vegyél fel valami elegánsat! H.x"
Annyira tipikus volt, a szóhasználat, a sejtelmesség, az aláírás, csupán a szándéka maradt számomra árnyékban, hova akar menni? Voltak tippjeim, de egyiket se tudtam elképzelni, csupán azt, hogy betartja a vacsorás ígéretét, de én nem akartam emberek közé menni, főleg nem itt. Nem voltam még képes rá, nem tudtam volna szembenézni a pillantásokkal, amiket kapnánk, de közben igenis elakartam vele menni egy randira. Az érzéseim már megint két félre szakadtak, az ép eszemre és az álmodozó szívemre, csak rajtam múlott, hogy melyikben bízok jobban és hogy melyikre hallgatok, meg persze ott volt az a tény is, hogy ha Harry egyszer valamit a fejébe vesz, azt meg is valósítja, nem mondhatok nemet.