2015. december 26., szombat

62. rész

Boldog Karácsonyt!:)
Dusi

Louis Tomlinson

A legtöbb anya, ha hajnali 5:48 perckor beállítana a gyereke, akit hetek óta nem látott, pizsamában, mezítláb és egy hatalmas vágással az arcán, egyből a kórházba, majd a rendőrségre futna. Nem mintha az enyém nem ezt szerette volna csinálni először.
A haját tépve nézett rám másodpercekig, kifutott minden vér a fejéből, még az álmosság is eltűnt a szeméből, helyette könnyek formálódtak a sarkában, aztán behúzott a házba és minden erejével magához ölelt. Az otthon, a biztonság illata miatt karjaiban újra kitört belőlem, sírva borultam vállára, csak álltunk ott úgy, mint két szobor hosszú ideig.
- Ki csinálta ezt veled, kicsim? - hajolt el annyira, hogy arcomra nézhessen, azon belül is a sebet fürkészte. Tekintetében egyszerre láttam az aggódó anyát és a tapasztalt ápolót, egyik kezét felemelve, ujjával a duzzanatot simította végig körülötte, majd szemembe bámult a válaszra várva.
- Nem akarok erről beszélni, kérlek - suttogtam fáradt hangon. Az egész testem égett, minden porcikám sajgott, és nem akartam mást, csak lefeküdni valahova, aludni, hogy elfelejthessem ezt az egészet egy kis időre. Anya tovább méregetett, arra vártam, hogy ordítson, próbálva kihúzni belőlem mi történt, de higgadt maradt, látva fájdalmas mozdulataimat, rádöbbent, hogy fontosabb, ha előbb a testi épségemre fókuszál és csak utána kérdezget. De felesleges lett volna, elhatároztam, hogy lakaton tartom a számat, még előttük is.
Kezemet megfogva, gyengéden vezetett a nappalink felé, nem ráncigált, nem mart bele a karomba, mint ahogy pár órája tették velem, csak leültetett a kanapéra és intett, hogy egy pillanat és jön. Körülnézve a szobában, a hajnali napfényben, rájöttem mennyire fontos is a család, és nem értettem miért akartam elköltözni otthonról valaha is. Hisz órákat töltöttem el a fotelban ücsörögve, a tévét bámulva anyáékkal, vagy a konyhában sürögve-forogva, hogy legyen meleg étel az asztalon, mire hazaérnek a munkából, hiányoztak azok a napok. Lábaimat felhúzva, hátra dőltem és átkaroltam a térdemet, a sötét bútor poros lett a talpam miatt, de nem tudtam vele foglalkozni, csak be akartam fészkelni magam és úgy tenni, mintha nem léteznék.
Anya az otthoni elsősegély dobozát fogva jött vissza, leülve mellém, kibontotta a fehér táskát, előkerült az orvosi alkohol és egy kis gézpamacs, beitatva, közelebb hívott magához. Arrébb csúsztam a kanapén, fejemet előre billentve, két ujja közé véve államat, a másikkal óvatosan a sebem körülötti részt próbálta lemosni, ügyes keze volt ehhez, biztos milliónyi, ennél rosszabbat látott már el a kórházban.
- Szorítsd össze a fogad - szólt, majd amikor engedelmeskedtem, a vágást is kifertőtlenítette. Nem volt kellemes, a karfán pihenő ujjaim elfehéredtek, ahogy szorítottam, csípett, és megint éreztem azt a lüktetést az arcomban, de gyorsan végzett, az asztalra dobta a koszos pamacsot. Megint közelebb hajolt és megnézte a sebet, már így, tisztán, majd alig láthatóan megkönnyebbült az arca, de attól szemöldöke közt még ott volt az a mély ránc, amit tőle örököltem. - Nem kell összevarrni, annyira nem mély, de meg fog maradni a helye.
Felsóhajtottam, az életemet most már egy öt centis fehér csíkkal az arcomon fogom leélni, és nem is arra fog emlékeztetni, amikor belenézek a tükörbe, hogy mennyire bátor vagyok, hanem inkább, hogy egy gyenge áruló. Hagytam még anyának, hogy egy tiszta gézlapot a sebre ragasszon, majd a másik oldalon valami fura szagú krémet kent a szemem alá a zúzódásra, aztán végigsimított az addig ölemben pihenő alkaromon.
Láttam, ahogy nagyot nyel, elgondolkodott valamin, végül mégis szólásra nyitotta a száját. Nem akartam beszélgetni.
- Hol van Harry? - a kérdés mellkason ütött, nem mintha eddig nem lett volna elég zúzódásom, kíváncsian próbálta elkapni a tekintetem. Magam elé bámultam, és nem válaszoltam a kérdésére, amúgy sem tudtam volna, csak maximum megvonni a vállam, a hosszú hallgatás miatt szemem sarkából láttam, ahogy anya arca megint elnyúlik és szemöldöke felszökik homloka közepére. - Ugye nem ő...?
Be se kellett fejeznie a kérdést, rögtön megráztam a fejemet, Isten ments, hogy ilyeneket feltételezzen róla. Megkönnyebbültnek tűnt, de attól még mindig az aggódás és értetlenség tükröződött róla, el akartam neki mondani, mindent, de nem értette volna meg. Ha arra használják a felvételt, amire gondolom, hogy fogják, úgyis pár nap és kiderül, tenyerem alsó részét rögtön a szememhez emeltem és megdörzsöltem, mielőtt kibuggyanhattak volna az újabb könnyek. Nem sírhattam folyton.
- El kell mennünk a rendőrségre... - kezdett bele, rögtön ingatni kezdtem a fejem ide-oda, de ő csak azért is kereste a szememet, hogy meggyőző pillantását enyémbe fúrhassa. - Louis, fel kell jelenteni, aki ezt tette. Will majd segít, meg fogják találni és bíróság elé vi...
- Anya, nem! - csattantam erőtlenül, de hatásosan, mert nem folytatta.
Titkon abban reménykedtem, az idő innentől kezdve majd szinte elrepül, hogy majd elfelejtem az egészet valami csoda folytán és onnan folytatom az életem, ahol pár hónappal ezelőtt fel lett kavarva az egész, de túl naiv vagyok. A kanapé és egy világoskék pokróc lett a legjobb barátom, miközben szinte szó nélkül bámultam magam elé, vagy a TV-ben egy hihetetlenül unalmas műsort, vagy a szekrényre rakott digitális óra számlapjait, a másodperceket számolva. Gondolkodtam, az agyam folyamatosan járt, de az arcom rezzenéstelen maradt, amikor valaki volt körülöttem, és éreztem az aggódó tekintetet magamon. Ezzel ellentétben, amint a ház sötétbe borult és mindenki aludni ment, a kanapéra rakott díszpárnák egyikébe szorítva fejem ordítottam, vagy zokogtam, aminek köszönhetően másnap feldagadt szemekkel keltem. De nem számított, semmi sem számított.
Előttem, az asztalon tányérok sorakoztak, rajtuk mindenféle étellel, amiket anya csak nekem hozott a belvárosi éttermek egyikéből, de egyikhez sem tudtam hozzá nyúlni, ezért végül feladta, és kidobta őket a kukába. Egyedül a bögre teámat szürcsölgettem el néha, amitől égett a mellkasom és gyomrom, valami kellemes érzés, de rögtön utána hányingerem lett, mert büntetni akartam magam, nem érezhettem jó dolgot. A szobámba se mentem fel, a kanapén aludtam, mert tudtam, hogy ha megláttam volna bármit is odafent, csakis rá emlékeztetett volna. Eszembe se jutott változtatni, tovább lépni, vagy bármit tenni, mert úgy éreztem megérdemlem a szenvedést és fájdalmat. Pocsék ember vagy, Louis - csak ezt hajtogatta a kis hang a fejem hátuljában.
Viszont egy kora este, talán már egy héttel később, ki tudja, épp összehúzva feküdtem és úgy tettem, mintha aludnék, amikor hallottam, ahogy anya és Will a konyha ajtajában, suttogva beszélgettek. Anya sírt, a szinte néma szipogásokból rájöttem, és azt hajtogatta a nagybátyámnak, hogy ez így nem mehet tovább és nem tud többet tenni ennél, meg képtelen így látni engem, a nappaliba szökő, tompa fényt néztem, a mellkasom az eddiginél is jobban összeszorult.
Bele se gondoltam abba, hogy ezzel másoknak is fájdalmat okozok, csak önzőn magammal törődtem már megint. Még jobban gömbbé húzva magam, a fülemet hegyeztem, hogy minden hangot elkapjak, közben a torkom mélyéről feltörő sírás hangjait próbáltam elfojtani, hogy nehogy félbe maradjon a beszélgetés. Bűntudat ébredt csak a mellkasomban, addig amíg meg nem hallottam nagybátyám szájából azt a szót, hogy pszichológus.
A szívem hevesebben dobogott a döbbenettől és rémülettől, nem vagyok őrült, nem vihetnek el valami szemüveges, jegyzetfüzetes emberhez, aki idióta kérdésekkel próbál meg segíteni rajtam. Rajtam nem lehet segíteni, és nem is akarom, hogy bárki próbálkozzon, ez csakis az én problémám és ügyem. De ők ezt nem értik meg.
Változtatnom kellett, vagy legalábbis elhitetni velük, hogy változom. Hogy minden rendben van és ez csak egy rövid állapot volt. A terv apró szálai már akkor elkezdtek összefonódni a fejemben, miközben szorosabban magam köré húztam a takarót, arcomat a kanapé díszpárnájába dörzsölve, kizárva a beszélgetés további hangjait.
Másnap reggel a konyhában ülve kavargattam egy bögre forró teát, kedvem nem volt hozzá, hogy meg is igyam, de kellett a látszat. A terv első lépése. Amikor anya leért, még félig álmában botorkálva és meglátott, rögtön ledermedt és szemeit dörzsölő keze is megállt a levegőben. Próbáltam minél kedvesebb és átlagos arckifejezést felvenni, miközben egy jó reggelt hagyta el a számat, napok óta nem beszéltem, furcsa volt hallani a hangomat. Kellett neki pár másodperc mire magához tért, majd mosolyogva viszonozta a jókívánságot, mögém sétálva benyomta a kávégépet, közben pedig óvatosan megsimogatta a fejemet, de tudom, hogy legszívesebben agyon ölelgetett volna.
Hasonló reakciót váltottam ki Willből is, még a hosszan tartó pillantást is elkaptam, amit anyával váltott, láttam rajtuk a néma kommunikációt, és a megkönnyebbülést, hogy újra mutatok valamiféle életjelet. Halkan szórakoztam tovább a már kihűlt teámmal, néha számhoz emelve, mintha innék belőle, pár korty tényleg lecsúszott a torkomon, de a túlcukrozott, langyos lötty csak öklendező reakciót váltott ki a gyomromba érve.
Will fél nyolckor elköszönt tőlünk, mert mennie kellett az őrsre, arra a pár percre kiestem a már-már profin alakított szerepemből, a kezemben lévő kiskanál kiesett ujjaim szorításából, a bögrébe érve hangos csörömpölés visszahangzott a pár négyzetméteres konyhában. Vajon ma fogják megkapni a titokzatos diktafont, rajta mindennel, ami után már évek óta kutatnak? És ha Will fogja először meghallgatni és felismeri a hangomat? Összeállna minden a fejében, és talán saját kezével akarná, a nyakánál fogva berángatni egy hűvös, ablaktalan cellába Harryt élete végéig.
Harry...
A mellkasomba az eddiginél is baljósabb fájdalom nyílalt, ahogy egész testem megremegett, mintha egy erős, hideg kéz csapódott volna az arcomon, ami kellemetlenebbül ért, mint Zayn bármelyik ütése. Nem is gondoltam erre eddig. Elveszítem.
A képek összemosódtak a fejemben, arra sem emlékszem mikor láttam őt utoljára, és lehet, hogy ott éktelenkedett egy lyuk valahol, hogy az utolsó éjszakán nem volt mellettem, nem volt az ágyban, de mi van ha ez az egész a terv része volt? Mi van, ha őt is elvitték valahova vagy elcsalták? A felismerés volt az egyetlen amit éreztem és cselekedni akartam, minél gyorsabban, az elvesztegetett időre gondoltam, legszívesebben a falba ütöttem volna a fejemet, de két feszülten figyelő szempár követte a mozdulataimat.
A torkomat megköszörülve, bárki rájött volna a hamis mosolyomra, amit magamra erőltettem, amíg a szekrénynek dőlt anyámra és az ajtóban ácsorgó Willre pillantottam, eszembe jutott, hogy épp elköszönt, ezért kezemet felemelve erőtlenül integettem. Úgy téve, mintha nem történt volna semmi, folytatták, amit csináltak, anya a mosogatóba rakta csészéjét, nagybátyám mögött pedig bezárult az ajtó.
Én is felpattanva a székről, elindultam, hogy megkeressem az elmúlt napok gyászos helyszínén a telefonomat, amit nem láttam azóta, a nappaliban hullaszag állt, bár érthető, fürödni se fürödtem. A párnák alatt és a kanapé mögé becsúszva se találtam a készüléket, már hosszas percek óta kutattam, reménytelenül, amikor bevillant, hogy hol hagytam. Harry éjjeliszekrényén. Ezért nem hallottam róla.
Lehuppanva a legközelebbi bútorra, a kezembe temettem a fejemet, azon töprengve most mit tehetnék. Nem mehetek el hozzá, egyszerűen nem tudnék, de másik felem sikított, a hangját akartam hallani, látni, hozzáérni, csak érezni, hogy ott van mellettem. Hirtelen beugrott az utolsó reményem, a vezetékes telefonunk, amit körülbelül senki sem használt, csak anyát keresték rajta néha a kórházból, de egyébként díszként szolgált, felpattanva, kicsit megszédültem hirtelen, de hosszú léptekkel az előszobába indultam.
A bejárati ajtótól jobbra lévő falnak támaszkodva szuggeráltam a készüléket, körülötte színes ragadós cetlikre különféle telefonszámok és nevek voltak firkantva, de amire szükségem volt, azt tudtam fejből. Vacilláltam, mit mondhatnék, a bátorságom és kezdeti motivációm is el-elhagyott, miközben ujjamat párszor végigsimítottam a kezdő számjegyen. Lehet tudott volna keresni, de oka van, amiért nem tette meg. Lehet neki is megmutatták a felvételt és most az a célja, hogy úgy tegyen, mintha nem is ismerne, hátha ez segítség, ha kihallgatják. A sírás újra rám tört, ahogy elképzeltem, hogy ül a városi bíróságon és előtte állok, mint tanú, és rám se néz, miközben azt hajtogatja életében nem látott még engem. De végül elindult a mutatóujjam, a szívem pedig a telefon búgásával egy ütemben vert.
- Harry Styles... - szólt bele egy mély, artikulátlan hang. Felismerhetetlen volt, túl érdes, túl... erőtlen, de az ő hangja volt, tudtam, hogy az övé, fájdalom hasított a mellkasomba, amíg a vonal csendjét hallgattam. Nem tudtam hogy szóljak bele, mit mondjak neki, a hiányát még az ujjbegyeim hegyében is éreztem, de mégis valamiféle biztonságérzés töltött el, mintha akkor találtam volna igazán haza, amikor meghallottam a hangját.
- Szia... - nyögtem ki végül, tehetetlenül, mert féltem, hogy lerakja, ha túl sokáig várakozom. A másik végről hirtelen, elnyomott hangokat hallottam, mintha felült volna egy másodperc alatt a kanapén, lélegzetvételei erősebbek lettek a fülemben. Észrevettem, hogy görcsösen kapaszkodom mindkét kezemmel a telefonba, mintha ezzel közelebb kerülhetnék hozzá, ezúttal az ő részéről állt be a hosszú csend. Mikor újra megszólalt, teljesen más hang fogadott, lágyabb és fájdalommal teli, de közben mintha tonnányi súlyt vettek volna le a válláról, meg akartam ölelni.
- Lou... - suttogta. - Louis, Istenem, Lou... - másodpercekig csak ennyit motyogott, melegség árasztotta el a napok óta fagyos mellkasomat, ahogy kiejtette a nevemet. - Hol vagy, Louis?
- Otthon - válaszoltam tömören. Csak később jöttem rá, hogy mennyire rosszul eshetett ez neki, amiért az elmúlt hónapokban az ő házát tekintettem otthonomnak. Nem tudom mire számítottam ezután, legbelül valahol sejtettem, hogy ez jön, mégis meglepett, amikor elhadarta, hogy "10 perc és ott vagyok", majd lecsapta a telefont. A vonal egyenletes csengését hallgattam újra, és bele akartam szólni még gyorsan, hogy ne, nem jöhet ide, de már késő volt, elfordítva fejem, a falon lógó tükörben megláttam az arcomat és még jobban szorongani kezdtem. A szemem alatti zúzódás már kezdett átmenni egy undorító, koszos zöld, lila és sárga árnyalatba, míg a másik oldalon a vágás elkezdett hegesedni, de körülötte piros volt a bőröm, a fáradtságtól táskáim is voltak, a hajam pedig fényesen a fejemre lapult.
A gyomrom felfordult saját magamtól, elkapva tekintetemet, a fürdőbe mentem, hogy legalább a hanyagságom nyomait eltüntessem, a forró zuhany úgy ért, mint egy villámcsapás, de órákig tudtam volna még ott állni, de sajnos nem volt annyi időm. Tiszta ruhát találva a szárítón, felkaptam magamra őket, a pulóver nagy volt rám, és egy régi focis rövidnadrágomat sikerült kiválasztanom, de különösebben nem érdekelt mibe vagyok. Kiöltözhettem volna, felvehettem volna valamelyik farmeromat vagy normális pólómat, de nem láttam értelmét, már nem.
Éppen a törölközővel dörzsöltem a hajamat, hogy ne legyen annyira vizes, amikor meghallottam a bejárati ajtó csengőjét, majd rögtön utána kettő erőteljes, szinte már dübörgést. A vér zúgott a fülemben, rögtön a hang irányába fordultam, de nem bírtam rávenni a lábaimat, hogy megmozduljanak, ezért csak álltam és hallgattam az egyre erősödő kopogást.
Anya viszont ezt nem hagyta, eszembe jutott, hogy neki nem is szóltam erről az egészről, összezavarodva indult, hogy ajtót nyisson az őrültnek, aki be akarja törni azt, már majdnem sikerült neki, amikor végre felocsúdtam döbbenetemből és rászóltam, hogy majd én. Erőt véve magamon, kikerültem a még mindig értetlenkedő, védtelen alakot, aki megtorpant utasításomra és kissé hátrált, utat hagyva nekem. Nagy levegőt véve a kilincsre fontam az ujjamat, az ízületeimet néztem, ahogy rászorulnak a fémre, majd enyhén lenyomva, az ajtó kinyílt.
És ott állt előttem.
Könyökével és alkarjával az ajtófélfának támaszkodva, másik kezének ujja a csengőn pihent, gesztenye barna, göndör hajának néhány tincse kócosan az arcába hullott, mintha rohant volna, szája kissé elnyílt, amikor meglátott, de csak a tágra nyílt szemeire tudtam koncentrálni. Zöld írisze az arcomat pásztázta, a sebemen elidőzve, majd a zúzódáson, ami miatt kezemet odakaptam, hogy takarni próbáljam előle, nem akartam, hogy lássa. Csupán másodpercekig tartott, de úgy éreztem, mintha órákig álltam volna ott szerencsétlenül, amíg tekintete vissza nem talált az enyémbe.
De akkor belökte az addig csak félig nyitott ajtót, és már a házban volt, a következő pillanatban pedig csak azt éreztem, hogy erős karjai körém fonódnak, teste pedig szinte kipréseli a tüdőmből a levegőt. Az illatát megérezve, ezer, meg ezer érzés tört rám, az arcom fekete szövetkabátjának érdes anyagába fúródott, és legszívesebben sírtam volna, de most valamiért egyetlen könnyet sem hullajtottam. Csak kapaszkodtam belé és nem akartam elengedni többet.
Ő bontotta meg az ölelést először, de csak annyira, hogy kicsit elhajoljon, újra arcomat figyelte, most már így, közelebbről, majd kezével megfogva két oldalról, felhúzott annyira, hogy meg tudjon csókolni. Puha ajka lágyan ért hozzám, semmi durvaság, a hasamban a régi, görcsös érzés újra felélénkült, és legkevésbé sem érdekelt, hogy anya ott áll tőlünk alig egy méterre és végignézi az egészet, miközben gőze sincs arról, mi történik.
Pár perc után azt vettem észre, hogy mindenfélét suttog a számba, összefolytak a szavak, amiket mondott, a nevemet tudtam kivenni belőle, és azt a szót, hogy "hiányoztál", kinyitva szemem fájdalmas arckifejezése fogadott és ráncok a szemöldöke közt, amiket el akartam simítani.
- Menjünk fel - mondtam végül neki, megragadva karját, majd húzni kezdtem az emelet felé. Követett, nem kellett neki kétszer mondani, anya mellett elhaladva, adtam neki egy pillantást, amibe próbáltam belesűríteni, hogy minden rendben és majd elmondom, hogy megnyugtassam, mire halványan bólintott és hátrébb lépet.
A szobámba érve, furcsa érzés kerített hatalmába, hisz hetek óta nem jártam ott, az elmúlt napokban pedig még a közelébe se merészkedtem, meglepődve néztem körül, hisz szinte minden ugyanúgy állt, ahogy otthagytam. A ágyamhoz léptem és leülve a szélére, lehúztam magam mellé Harryt, szorosan hozzám préselődött, mintha be akarta volna pótolni az elvesztegetett, kiesett időt, felém fordulva, keze már megint az arcomat simogatta, hüvelykujjával alig mert a sebes rész felé közeledni.
- Nem szabadott volna hagynom, hogy ezt tegyék veled... - suttogta, a kín a hangjában még az én szívemet is összeszorította. A vállamat megvonva lesütöttem a szememet, nem szabadott volna elárulnom őt, de ezt nem mondhattam ki hangosan. Újra magához ölelt, álla a fejem tetején pihent, miközben azt motyogta, hogy meg fognak ezért fizetni, de hiába ráztam a fejemet és törtek elő végre a könnyeim, csak azzal folytatta, hogy minden rendben lesz, mert azt hitte a félelem miatt sírok és ellenkezem. Nem tudta, hogy mire képesek azzal az egy felvétellel, egyáltalán nem is tudta, hogy létezik az a felvétel. És persze, túl gyáva voltam, hogy elmondjam neki.
Sokáig ott volt nálunk Harry, szinte az egész napot ott töltötte, és nem csinált mást, csak ölelt, csókolt, simogatott, valahogy mindig hozzámért, miközben kérdezgetett, mindenféléről. Annyira nehéz volt kikerülni, hogy bármi olyat mondjak, és játszani, hogy elhittem tőle, hogy tényleg minden rendben lesz, mert én tudtam, hogy nem. És képtelen voltam figyelmeztetni.
Talán ha szólok neki, mit tesz? Megutál? Elmenekül a városból, sőt, talán az országból és soha többet nem látom? Képes lenne akár engem is megölni, hogy ne maradjon bizonyíték?
Nem tudtam elképzelni, miközben a hasamat cirógató, hosszú sápadt ujjait követtem a szememmel. Megfogtam a kezét és végigpusziltam az összes ujjbegyét, meglepődve nézett a szemembe, de mosolygott, gödrök formálódtak az arcán, hisz mióta nálunk volt, ez volt az első érintés, amit én kezdeményeztem. Sajnos nem is lehetett több, a hátsó zsebében lévő telefonja felcsengett, üzenetet jelezve, amit gyorsan megnézve, elhúzta a száját. Mennie kellett. Nem tudom hova, és miért, csak ennyit mondott. Majd mintha eszébe jutott volna valami, a másik zsebéből kihúzta az én mobilomat és visszaadta, amit megköszöntem.
Kérlelt, hogy menjek vissza hozzá, és töltsem nála az éjszakát, de valami érzés belül azt mondta, hogy nem mehetek. Képtelen lettem volna látni a házat a történtek után. Elfogadta a döntésemet, a bejárati ajtóig kísértem, ahol hosszasan megcsókolt, mosolyogva vált el ajkaimtól, lenézve rám még mindig hitetlenkedést fedeztem fel szemében, amiért újra láthat.
- Holnap találkozunk - motyogta mély hangján, én pedig csak felfelé görbítettem a számat és néztem, ahogy eltűnik a sötétben, az autója felé.
Remélem.
Anya szerencsére nem kérdezgetett, amiért hálás voltam neki, mindig tudta mikor kell hagynia az ügyet vagy mikor kíváncsiskodhat, ezúttal nem a kanapéra telepedtem le, hanem a nappali mellett elsétálva, a szobámba mentem. A jobb oldali párnámat magamhoz ölelve, még mindig éreztem rajta az illatát, bár nem olyan volt, mintha ő is ott lett volna, a takaró hideg volt és érdes, az ágy pedig túl üres egyedül velem benne, mégis sikerült elaludnom valahogy. De nem tartott sokáig.
Az éjjeliszekrényemre rakott telefonom csengőhangját öt nap után először hallottam meg, hajnali háromkor, rajta Niall nevével. Még mielőtt felvettem volna tudtam mi jön, a szívem nem is dobogott azokban a percekben, miközben hallgattam, ahogy kétségbeesetten magyaráz, de választ nem tudtam adni neki, csak az egyetlen értelmes mondata zúgott a fejemben.
Harryt elkapták.

19 megjegyzés:

  1. Atya úr isten, atya úr isten, atya úr isten!!
    Ujjjjjjjjj réééésszz!
    Valahogy éreztem hogy most fel kell hogy lépjek a blogodra,!
    És milyen jooool tettem!!
    Köszönöm hogy hoztál új részt!

    A rész pedig...
    OMG!! Ez nagyon durva!!
    Szegény Lou baby!! Istenem én kinyírom azokat akik bántsák Lou babyt és Harry cicát!!!!!
    Add meg a számukát és majd én le rendezem őket, hohy ne álljanak Larry közé!
    Naggggggggyon várom a következő részt!
    És annyira de annyira jó hogy vissza tértél!!
    Aaaaa, ez a legjobb elő szülinapi ajándék!
    KÖSZÖNÖM!!

    Puszi. <3 <3

    VálaszTörlés
  2. És persze Boldog Karácsonyt drága!!
    És ha addig nem írnál Boldog Új évet!!

    Puszi <3

    VálaszTörlés
  3. Ez.....URAM ISTEN!!! Imádoooom! Tudod te mennyire vártam erre a részre? Karácsonyi csoda! Nagyon jóóó! Én köszönöm!!!! Áj láv jú meg minden ilyesmi!

    VálaszTörlés
  4. Először is:HÁHÁ TUDTAM, hogy most lesz rész, tudtam, éreztem:D
    Köszönjük:3 Neked is Boldog Karácsonyt:D
    Na és a rééééész. Uuuuuu ezaz! Nem tudod elképzelni, hogy mennyire örülök. Pont gondolkoztam azon, hogy "hmmm mit csnáljak, nincs kedvem semmihez, de ha lenne új dark Larry rész az zsír lenne". És bummm van.:D (kár, hogy ezt 28.-án éjfélkor észlelemXD)
    Ezaz újra találkoztak.:D
    Viszont a vég.. mi az, hogy Harryt elkapták? The fuck? Ooooooo. Na jó. Vagyis nem jó. Kiváncsi vagyok mi lesz még itt. Izgatott vagyok, mint mindig. Imádom ezt a történetet! Nagyon:D Ezt szeretem elmondani. Mindesetre tényleg ez az a magyar Larrys blog ahova mindig visszanézek.:D Amúgy már régóta csak angol sztorikat olvasok. De ez örök kedvenc. Mindig újraolvasok egy pár részt. Nosztalgiázok.:D
    Köszönjük a karácsonyi ajándékot.:D

    Mariann vagy MaryAnne:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt hiszem márciusban volt a szülinapod szóval Boldog szülinapot utólag:D Remélem jól emlékszem.

      Mariann

      Törlés
  5. Kedves Dusi! Izgatottan várom a folytatást! Hidd el nekem,ez valami földöntúli lett,egyáltalán ember vagy te? Minden egyes résznél ez a kérdés lobban fel bennem. Bámulatosan írsz,ezt a tehetséget remélem kifogod használni a későbbiekben.
    Mellesleg,Kellemes Ünnepeket! (s Lounak utólag is Boldog Születésnapot,24 éves már a mi kis szerelmes bolondunk)


    ~Panka~

    VálaszTörlés
  6. Na nehogy már. Itt kell abbahagyni? Huu..baromi jó. Nem hiszed el mióta vártam erre a részre. Kb október óta:'D
    Szegény Lou annyira sajnálom.. Jesszus mi lesz ha Harrynek a fogva tartói megmutatják a felvételt? Mond hogy nem lesz ebből akkora bajhogy szakitanak!(de elobb Harry szabaduljon ki valahogy)
    Nagyon jol irsz<3 csak igy tovabb
    XX Dorina

    VálaszTörlés
  7. Szent istenem te lány!
    Végre új rész! Nem tudod elhinni mennyire vártam már.
    Itt abbahagyni? Komolyan? Harry cicat mentsék meg vagy csináljanak vele valamit, őt nem lehet csak így eltüntetni!
    Eszméletlenül várom a kovit, csodálatos lett.
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
  8. Jesszus, már azt hittem hogy Louisval tényleg történt valami, de megnyugodtam, hogy csak az anyjához ment...
    És szegény Harry, hogy szétidegeskedhette magát.
    Viszont még szegényebb Louis, aki elárulta Hazzát... mekkora bűntudata lehet..
    Ennek a sztorinak lehet, hogy nem lessz happy endje?! :(

    VálaszTörlés
  9. Waaa, de joo, hogy újra itt vagy. Utolag Boldog Karácsony. A rész eszméletlen lett , istenem, szegény Louis. Harry olyan aranyos volt, ahogy örült Louisnak. Imádtam, remélem minden rendben lesz. Egyszerűen nem jutok szóhoz..nem tudom mit mondjak, annyira jó lett és annyira vártam már és annyira imadom és meghaltam. Tényleg, nagyon jóó. Remélem hamar hozod a kövit, hogy tovább olvashassam. Egy valamire válaszolj nekem kérlek. Ugye happy end lesz a vége? Mert ha valaki meghal vagy valami akkor én ki készülök, de tényleg. Szóval csak annyi, hogy nagyon jó lett, és imádtam.
    Boldog Új évet <3 Szeretünk. :)
    Puszi: Nórixx☺

    VálaszTörlés
  10. Sziasztok.
    Indul egy új ehhez hasonló blog. Legyszi komizzatok ha szeretnétek h ténylegesen elkezdodjon.
    http://lotsoflovefromthehell.blogspot.hu/?m=1

    VálaszTörlés
  11. Wahhhh !! 4 hónapja várok erre!! Végre*-* Király lett♥ت

    VálaszTörlés
  12. Egyszerűen imádom, amit írsz!!! :) a hétvégén találtam rá a blogodra és 5 nap alatt befejeztem és nincsenek rá szavak,hogy mennyire imádom!! :D Remélem folytatod :)

    VálaszTörlés
  13. Jesus......kovifolytisokaigpls...nem tok értél.eset irni.....anyám.....zayn...awwwwwwwhulyekis sein is... aocsem...kocsogok...jeszusz..happy end!! De csak min.50resz mulva......folytasd mert megeri....hidd ell.. ha folytatod talan kiadják könyvbe.....�� mammmaiiii...mi az hogy el kaptak???? JEZUSMARIA EN NEM.FOGOK.TUDNI ALUDNIII......EZ.KESZ.JAKXJS KB JDNOMFGGLSPXM....KSJXJX.ÉPP.....BASSZUS...JÉZUS......ANYÁM.....ELÉG......EZ..VALAMI....FANTASZTIKUS.......FOLYTATÁST LÉGYSZI.....SOKÁIG......PLS
    ..
    ~Manoo

    VálaszTörlés
  14. NEMBIROK VARNI DE TUDOM HOGY MEGERI
    REMELEM MAR NEM KELL SOKAT
    OMG
    KONNYEZEK
    ❤❤❤

    VálaszTörlés
  15. Szia! Hát hol is kezdjem...
    Utoljára akkor olvastam a blogod, amikor még csak az 58. résznél tartott. Nagyon szerettem az egész történetet, de valamiért elhanyagoltam, így már nem lestem minden nap, hogy mikor kerül ki az új rész. Néha eszembe jutott időközben, hogy vajon mik történhettek azóta. Egy hete viszont felerősödött bennem a kíváncsiság, mindaddig, míg vissza nem mentem az első részhez és elölről nem kezdtem az egészet.
    És hát most itt vagyok, újra ide kommentelek.
    Egyszerűen nem bírtam letenni a kezemből a telefont, annyira belemerültem. Még ez után a másfél év után is emlékeztem részletekre a történetből, persze nem olyan részletesen. Sokszor volt, hogy felnevettem mert annyira tetszett egy-egy viccesebb részlet, és sokszor volt, hogy izgultam mi fog történni, vagy éppen elszomorodtam a szereplőkkel együtt. Furcsa, hogy egy kitalált történet mit képes kihozni az emberből.
    És most, hogy megint várnom kell az új részre...hát nem tudom mi lesz velem, az unalom és a kíváncsiság biztos hogy meg fog ölni. Persze gondolom ezzel nem vagyok egyedül, mert mint láttam, rajtam kívül még sokan szeretik a blogod.:)
    Na de összefoglalva nem is húzom tovább az időt. Egyszerűen imádom, csak ennyit tudok mondani.
    Remélem, hogy ha legközelebb feljövök, már olvashatok valami életjelet veled vagy a bloggal kapcsolatban. De ha nem is így lesz, megéri rá várnom, hisz tudom, hogy ugyan olyan fantasztikus rész lesz mint a többi. :)

    VálaszTörlés
  16. Szia:)
    Nagyon szeretem ezt a blogot ès csak annyit szeretnèk kèrdezni hogy valamikor fogod folytatni?

    VálaszTörlés
  17. Ezt a fanfictiont 2 éve olvastam és egyszerűen túl jó. És én még mindig reménykedek abban, hogy Harryt valahogy ki lehet szabadítani és JÖN ÚJ RÉSZ.. de azt hiszem ez így egy tökéletes befejezés lenne. Amikor dirwctioner lettem ez volt az első JÓ fanfiction és azóta is a kedvencem. Imádom ahogy írsz❤
    ~Blanche

    VálaszTörlés
  18. Szia! Hogy őszínte legyek ezer éve olvastam a blogod, de egyik nap eszembe jutott, hogy esetleg 2015 óta tettél e ki részt, sajnos csalódnom kellett, de én azért előlről kezdtem. Imádom, imádom. Ez volt a legelső Larry-s blogom amit olvastam. Nem is tudom mit mondjak. Így 2017-ben mikor újra olvastam volt egy kis keserű szájízem, hogy milyen rég is volt már és, hogy elmentek az évek, meg, hogy mennyi monden történt. Én még mindig reménykedem abban, hogy egyszer újjult erővel visszatérsz és folytatod a világ LEGJOBB Larry-s blogját. Én itt leszek és várok...
    Remélem látod a kommentem. Remélem minden oké veled.❤❤
    Puszi: egy nagy imádoood😍

    VálaszTörlés